„Geri coach” a sikerkovács

Jelentős potenciállal erősödött a hazai BMX racing szakág. Vincze Gergely (27) sikeresen elvégezte a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) által szervezett „Level III.” képzését, ami a kerékpársportban a legmagasabb szintű edzői minősítés. A diploma átvétele után beszélgettünk az újdonsült szakemberrel a svájci tapasztalatokról, a hazai BMX racing szakágról és egyáltalán arról, honnan és milyen körülmények között indult a pályája.

Gratulálunk a szakág nevében a sikeres vizsgához! Kérlek, mondj pár szót az előzményekről, hogyan, miért szántad rá magadat hogy jelentkezz, miért érezted fontosnak ezt a tanfolyamot?

Köszönöm a gratulációt! Bevallom, sokat gondolkodtam hogy jelentkezzek-e, mert nem volt semmi információm magáról a képzés anyagáról, nem beszélve arról, hogy a hazai szövetség csupán az adminisztratív segítséget tudta biztosítani, az elég jelentős részvételi díjat nekem kellett befizetnem. Előzményként megemlítem, hogy az I-II.-es edzői minősítést korábban már megszereztem, e nélkül nem is lehetett volna jelentkezni. Mostanában sokat dolgozom külföldi csapatokkal, ahonnan több biztatást kaptam. Láttam, hogy nekik ez egy nagyon fontos dolog, náluk egy ilyen végzettségnek komoly súlya van. Felhívták pl. a figyelmemet arra, hogy bizonyos pályákon már csak úgy lehet edzéseket szervezni, ha minősített edző irányítja a csapatot. Tulajdonképpen ez adta meg a végső lökést, hogy jelentkezzem.

Hogy kell elképzelni egy ilyen képzést? Beültök egy tanterembe, vagy álltok pálya szélén? Kellett-e oktatni, tanítani, vagy csupán elméleti anyagokat hallgattatok?

Ott kezdem, hogy egy teljes hónapra ki kellett költöznöm Svájcba, az UCI központba. Egy helyen laktunk a jelentkezőkkel, reggelente együtt bringáztunk ki a kb. 2 km-re lévő oktatási központba. Ez már önmagában is kiváló lehetőség volt az ismerkedésre, a kapcsolatteremtésre. Meglepett, hogy egyedül én voltam a BMX racing szakágtól, a többiek mind monti, pálya és országúti szakágak valamelyikéből érkezett. Rögtön az elején elmondtak egy-két érdekes adatot, hogy pl. a világon összesen nincs ezer edző, akinek ilyen minősítése van és BMX-re nem is emlékeznek, hogy mikor volt utoljára jelentkező.

A napi program elméleti és gyakorlati oktatásból állt. Itt nem konkrét gyakorlatelemeket tanultunk, hanem inkább rendszereket, struktúrákat, szemléletet. Nekem nagyon izgalmas volt látni, hol tart a többi szakág pl. az edzések elemzésében, mérésében, dokumentálásában. Mindent rögzítenek, ami mérhető edzés előtt, alatt és után, legyen az időjárás, testsúly, áttétel, vagy a pihenők, a gyorsaság és a kondi aránya, stb.. Sokat foglalkoztunk az éves ciklusokkal, a hangsúlyokkal, kiemelésekkel, amikkel egy csapat éves munkáját lehet összehangolni, irányítani.

A gyakorlati oktatás nekem azért volt érdekes, mert minden szakágat ki lehetett próbálni. Meglepődtem azon, hogy sokan nem éltek evvel a lehetőséggel. Én mindent kipróbáltam, így mehettem életemben először oválpályán, ahol keirinben a kis motorral (derny) meghúzattak legalább ötvennel! Fantasztikus élmény volt a teknőben száguldani.

A gyakorlati vizsgán az volt a feladatom, hogy egy válogatottat ki kellett utaztatnom egy világversenyre és az evvel kapcsolatos összes teendőt időrendben meg kellett jelölnöm. Kinek mikor kell kiutaznia, milyen szállást kell foglalni, megszervezni a logisztikát, összehangolni a csapat munkáját. Nagyon értékelték, hogy ezt az egészet beillesztettem a magyar viszonyok közé, figyelembe véve az itthoni realitásokat. Az elméleti vizsgán pedig egy versenyző teljes éves felkészülési programját kellett összeállítanom, edzés, étkezés, formaidőzítés és főversenyek tekintetében. BMX vizsgáztatóm a dél-afrikai Tyrone Johnes korábbi BMX versenyző volt. Büszke vagyok arra, hogy amikor végignézte az anyagomat, annyit mondott, hogy ebbe ő nem tud belejavítani!

Nem kérdés, hogy ma már az egész életedet a BMX racing tölti ki. Így volt ez korábban is? Kézenfekvő lenne azt hallanunk, hogy már gyerekkorodban erről álmodoztál, hogy egyszer diplomás BMX edző legyél.

Ez korántsem volt így. Miután Gencsapátiban az utcánk végén volt a BMX pálya és a bátyám már versenyzett, adódott, hogy én is ezt a sportot választottam. Négy évesen már bringán ültem, de bevallom, a kezdetekben egyáltalán nem rajongtam érte. Kellett némi szülői ráhatás, hogy menjek a versenyekre, járjak edzésekre. 10-12 éves lehettem, amikor fordult a kocka és elkezdett érdekelni a dolog. Ettől aztán jöttek is az eredmények, 2009-ben pl. sikerült bajnokságot nyernem. Az is szép emlék, hogy a cseheknél az Elit mezőnyben, C1-es versenyen tudtam döntőt tekerni. Mai szemmel úgy gondolom, nem voltam különösebben tehetséges versenyző, amit elértem, az inkább a szorgalmamnak volt köszönhető.

Mégis, hogyan, mikor jutott eszedbe, hogy edzősködj?

A középiskolában informatikát tanultam, de éreztem, hogy ez nem az én világom. Az egyetemen már volt némi tetten érhető orientáció, mert testnevelés szakra jutottam be, de azt is tudtam, hogy testnevelő tanár nem akarok lenni. Evvel párhuzamosan elkezdtem újra intenzívebben foglalkozni Gencsen a BMX-szel. Megpróbáltam talpra állítani a lepusztult pályát, hogy legalább edzeni tudjak rajta. Sikerült eközben magam köré építeni egy kis csapatot, akikkel már a saját elképzeléseim szerint foglalkoztam. Akkor még komolyan gondoltam a saját versenyzésemet, de észrevettem, hogy a srácok egyre inkább igényelték, hogy edzéseket tartsak nekik. Végeredményben az ELTE pedagógia-pszichológia karán végeztem, a diplomamunkám pedig már a BMX cross gyakorlatanyagával volt kapcsolatos. Egyszóval szépen lassan, szinte észrevétlenül lettem edző, zsebemben egy szakirányú, felsőfokú diplomával. A végzés pillanatában már tudtam, az edzősködés az én utam!

Ahogy beleástam magamat a sportágba, egyre inkább láttam, hogy a nemzetközi BMX világ szédületes sebességgel fejlődik, alkalmazzák a legmodernebb edzéselméleti kutatásokat, hihetetlen módszerességgel rakják össze egy-egy sportoló edzésprogramját. Mindent mérnek, mindent grammoznak, mi meg itthon ötletszerűen kóválygunk a pályákon, a kétezres évek emlékeiből élve egy helyben topogunk. Ez a felismerés engem motivált és kihívást láttam benne! Érdekelt, hogy mit lehet ebből az itthoni BMX sportba átültetni, mit lehet ezekből megvalósítani?

Voltak-e szerencsés véletlenek az eddigi pályafutásod alatt?

Hogyne! Több is. Pár éve a véletlenen múlt, hogy összeismerkedtem egy svájci-magyar családdal, ahol a gyerekek már BMX-eztek. Először csak nyári időtöltésként szálltak be hozzánk edzeni, de hamar kiderült, hogy a sporttal és a BMX-szel kapcsolatos elképzeléseink nagyon közel állnak egymáshoz. Az ismeretséget barátság követte és ma már gyakorlatilag én állítom össze a két gyerek edzésprogramját, együtt szervezzük az edzőtáborokat is. Ennek a kapcsolatnak köszönhetem, hogy kiléphettem a nemzetközi porondra is, mint edző. Ez persze csak egy lehetőség volt, de mondhatom, ahol eddig megfordultam, oda mindig visszahívtak! Ljubljanában, Stuttgartban, Veronában visszajáró edző vagyok, ami elég hitelesen igazolja, hogy elfogadnak az ottani versenyzők. Volt persze olyan, hogy kijelentették, ezt vagy azt nem lehet úgy megcsinálni, ahogy mondom. Erre felültem a bringára és megmutattam! Persze izzadt a tenyerem hogy menni fog-e mert már nem vagyok top formában, de megcsináltam! Egy hangot nem hallottam utána és láss csodát, ők is meg tudták csinálni. A víz levert akkor is, amikor életemben először álltam 15 ismeretlen külföldi suhanc előtt és angolul kellett edzést tartanom.  Láttam némelyik szemében, hogy na, mit akar itt ez a srác? Nyilván valamit jól csinálhattam, mert egy hónap múlva újra hívtak és sokukkal azóta már haverként, barátként üdvözöljük egymást!

Ennyi külföldi tapasztalat után gondolom az itthoni edzésekkel kapcsolatos teendőket a kisujjadból is kirázod, vagy…?

Kkhmm… (mosoly) bár úgy lenne! Érdekes, hogy ma már olyan viszonyban vagyok a svájci up. csapattal, hogyha azt mondanám hogy egyenek kutyagumit mert attól jól fognak menni, akkor elhinnék és megcsinálnák, mert „Geri coach” azt tudja. Itthon meg minden egyes ötletért, programért meg kell küzdenem, hogy elfogadják. Azt hiszem, tényleg nem lehet senki próféta a saját hazájában. Persze ennek ellenére most már van egy „kemény mag” akikkel tudok együtt dolgozni, hallgatnak rám és szerencsére jönnek is az eredmények, ami mindig a legfontosabb visszaigazolás.

Pár éve, a régi szakágvezető lemondása után, némi huzavonát követően, végül te lettél az új szakágvezető, ami együtt jár a szövetségi kapitányi poszttal is.

Bevallom, nem gondoltam arra, hogy ilyen fiatalon belekerülök a sportvezetésbe. Utólag tudom, hogy nem voltam erre teljesen felkészülve, nem is tudtam pontosan, hogy mire vállalkozom, de az akkori BMX állapotában, amikor nem volt összesen harminc induló egy hazai OB-n, úgy éreztem hogy el kell vállalnom. Igaz, hogy a mai napig kemény ellenszélben kell vitorláznunk, de eljutottunk oda, hogy ismét vannak működő klubok, ismét jelen vagyunk up. szinten az EB-ken ami döntős, középdöntős helyeket jelent és van egy stabil 80-90 fő aki komolyan gondolja a BMX-et. Nagyot léptünk a versenyek színvonalában is. Két éve bevezettük az chipes, elektromos időmérést, a régióban a csehek után elsőként, ami a kiértékelésben, rendezésben és az archiválásban hatalmas segítség. Az Alpok-Adria nemzetközi kupasorozatból két futamot is rendezünk itthon, ami szintén komoly minőségi ugrást jelent. De mondok mást! Bevezettük a kötelező kvalifikációt az EB és VB részvételhez! Na, ebből aztán volt cirkusz bőven! Pedig semmi mást nem akartunk, mint hogy legyen egy ösztönző, motiváló erő a versenyzők számára, legyen egy cél a szemük előtt és nem engedtük hogy túristaúttá silányuljon a részvétel. Akik elérték a szintet, mind értik és megértették, miért van erre szükség. A sikerek ellenére persze mondanom sem kell. hogy még mindig akad olyan, aki kétségbe vonja a szakágvezetés hozzáértését, legyint az eredményekre, de szerencsére, ahogy mondani szokták, „a kutyák ugatnak, a karaván halad!”

Végezetül mondj pár gondolatot a távlatokról! Magaddal és a hazai BMX-szel kapcsolatban is.

Velem kapcsolatban viszonylag egyszerű a kérdés, mert az edzősködést mint szakmát, nekem találták ki. A külföldi kapcsolatok egyre biztatóbbak, keresnek, hívnak és visszavárnak. Az itthoni helyzet azonban bonyolult. Sok tehetséges versenyzőt látok a 8-12 éves korosztályban és ott vannak mellettük a lelkes szülők is. Pályák tekintetében azonban nagyon nagy elmaradásunk van. Nyolc méteres rajtdomb nélkül az olimpiát esélytelen megcélozni. Kint már az U15 is a nagy rajtdombon edz, ami szinte behozhatatlan előny. Jelen körülmények között egyedül a Challenge kategória a reálisan elérhető szint, ez van EB-n is, VB-n is, de az olimpia csak az Elit osztály számára nyitott. Nagyon nehéz kérdés, mert minden gyerek számára az olimpia adja a legnagyobb motivációt, ha eléri, ha nem. Korábban pedig voltak olimpikonjaink, de a BMX világ mára fenekestül felfordult, őrületes a fejlődés, amivel szakági keretek között szinte lehetetlen lépést tartani. Ahhoz, hogy komolyabb nemzetközi eredményekben gondolkodjunk, egy össz-szövetségi elhatározás kellene, ami jelenleg még várat magára. Pedig a BMX nem csak és kizárólag a BMX szakágnak lenne fontos, hanem a többi szakág is meríthetne belőle. A külföldiek között sok top-versenyző ebben a műfajban kezdte a kerékpársportot, mert BMX-ben már három-négy éves kortól van edzési, versenyzési lehetőség! Ezt pedig nagyon ki kellene használni az egész hazai kerékpársportnak!