MKSZ hírek

Elhunyt Legeza György

Mély fájdalommal veszünk búcsút a 64 éves korában elhunyt Legeza Györgytől, aki az első “igazi” elkötelezett parakerékpáros volt. Mindenki Gyurija a Blue Scorpions MC versenyzője volt és elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a jelenlegi parasport szakág ilyen eredményes lett, hiszen a kezdetek óta segítette a csapatot tanácsaival, bringával, eszközzel és jó szóval.

Parakerékpár magyar bajnok és az 1996-os atlantai paralimpia résztvevője volt.

A Magyar Kerékpáros Szövetség saját halottjaként búcsúzik tőle és kíván neki végtelen kilométereket!


Reményik László: Életbajnokok

MINDIG ÖRÖM A MOZGÁS – Legeza György

Tanulni nem, de mozogni annál inkább szerettem. Felnőtt fejjel már sajnálom, hogy a focival és a lébecolással töltött idő egy részét nem olvasásra szántam. A kimaradt gyermekirodalom hiányát mind a mai napig érzem. Pár hónapja jártam gimnáziumba, amikor afférom támadt egy második osztályos fiúval. A nézeteltérés vége az lett, hogy pofon vágott. Zokon vettem az ütleget, és ezt elpanaszoltam a negyedik osztályba járó bátyámnak, és testvérem elővette a verekedős kedvű fiút. Amikor újra találkoztam a “megnevelt” sráccal, megfenyegetett.

– Jövőre már nem jár ide a bátyád, akkor majd számolunk!

Alacsony, vézna kamasz voltam. A vészjósló szavak félelmet ébresztettek bennem. Elkezdtem erősíteni a fizikumomat, hogy felkészülten állhassak a reváns elé. Reggelente, ahogy kipattant szememből az álom, nyúltam a kézi súlyzó után, majd tornacipőt húztam, hogy fussak néhány kört a környéken. Ehhez pluszként nagykamasz fejlődésem is beindult. Szemmel láthatóan megerősödtem, mire másodikos lettem. Többször is szóba került közöttünk a megverekedés; Számtalanszor kijelöltük a bunyó időpontját és a helyszínét – még a párbajsegédeket is megneveztük, hogy el ne fajuljon a kakaskodás. A beígért csata végül elmaradt, a napi rendszeres testmozgás viszont életem részévé vált.

Édesapám példája nyomán lelkészi pályára készültem. A gimnázium után a görög katolikus hittudományi főiskolára jelentkeztem, Nyíregyházára. A felvételi után azonnal besoroztak katonának. Akkor még huszonnégy hónap volt a sorkatonai szolgálat a kispapoknak – annak ellenére, hogy a többi egyetemi és főiskolai hallgatónak csak 11 hónapot kellett letöltenie. Abban az időben az egyházi személyek vagy az annak készülők a társadalom nem kívánatos elemeinek számítottak. Ideológiai megfontolásból úgy vélték, hogy a vallás, mint csökevényes emberi kellék fokozatosan elsorvad a szocializmus építése során, és – ezt igazolandó – mindent meg is tettek elsorvasztásáért.

Hátrányos megkülönböztetésben volt részünk a katonaság alatt is, amit hűen tükrözött az állomány összetétele is. A mi alakulatunkban a különféle okokból nem kívánatos elemeket gyűjtötték össze, ezért katonatársaim között szép számmal voltak büntetett előéletűek és közönséges bűnözők is. Az ötvenes években kuláknak vagy reakciósnak bélyegzett emberek gyermekeit is az első lépcsős egységekhez sorozták be – persze, voltak olyan fiatalok is, akik csak pechjükre kerültek oda.

Vasárnap délután volt. Többen ültünk a vaságy szélén. Őrségváltásra készülődtünk társaimmal. Huszonnégy óra szolgálat várt ránk egy lőszerraktár körül. Mindkét őrparancsnok jelen volt a helyiségben. Az őrségváltásig hátra lévő perceket beszélgetéssel múlattuk. Nem sokkal azelőtt a település vasútállomásán a század egyik őrmestere részegen hadonászni kezdett szolgálati pisztolyával. Halálra rémítette a várakozó utasokat. – Akár öt év börtönt is kaphat érte! – vélekedtünk.

– Hogyan lehetett képes ilyenre? – hitetlenkedtem. Ekkor a velem szemben ülő, szolgálatban lévő őrparancsnok a pisztolytáskája felé nyúlt. Előhúzta a fegyverét, és csőre töltötte.

– Elhiszed, hogy én is megmerem tenni? – és rám fogta a stukkert.

Nem tudtam mire vélni a helyzetet. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon kibiztosította-e a pisztolyt? Fél méter távolságból néztem farkasszemet a pisztolycsővel. A biztosító szeg felé akartam lesni, de az őrparancsnok félrebillentette a fegyvert. Hatalmas durranás hallatszott! Felpattantam az ágyról. Automatikusan a gyomromhoz kaptam, és visszarogytam a priccsre. Fel akartam rakni a lábamat az ágyra, de már nem voltam rá képes. Társaim végigfektettek az ágyon. Az járt a fejemben, hogy mennyire legyengíti az embert az a vacak fémgolyó.

A parancsnokom ezalatt szolgálati pisztolyával és a jelen lévő, beosztott katonák közreműködésével lefegyverezte a magáról megfeledkezett őrmestert. Valaki letépte rólam a zubbonyt, hogy szabaddá váljon a lőtt seb. Sötét, rózsaszín szegélyű lyuk tátongott a mellkasom táján. Vér nem folyt belőle. Alig kaptam levegőt. Cefetül éreztem magam. Mivel egy kispap társam is jelen volt, megkértem, ne csak mentőt hívjanak, hanem lelkészt is. Egyáltalán nem féltem a haláltól. De mégis csak jobb, ha az utolsó pillanatban nincs magára utalva az ember. Ezért szerettem volna Isten szolgáján keresztül az Úr oltalma alatt állni, ha netán mégis elszólítana.

Abban az évben előfordult már más, kirívó eset is a laktanya falai között – mindkettő szintén görög katolikus kispappal. Egyiket úgy megverték katonatársai, hogy egész életére szellemi fogyatékos lett: az ütlegek hatására súlyos vérellátási zavar állt elő az agyában. A másik fiút is alaposan elverték a körletben, de neki sikerült épen megúsznia a társai “duhajkodását”. Ma már gyakorló lelkész és többgyermekes apuka. A három eset mögött tendenciát vélek felfedezni. Senki sem válik szívesen áldozattá. Pláne nem értelmetlenül! Nincs rá bizonyítékom, hogy tudatos, előre kitervelt összeesküvés áldozata lettem volna. Ehhez talán a Történeti Hivataltól kellene adatokat kérni. Valószínűsíthető, hogy a vallás visszaszorításának szándéka húzódott meg a szörnyű sorozat mögött. Ezt támasztja alá az is, hogy az őrmester mindössze egy év börtönbüntetést kapott. Fél év után, jó magaviseletére hivatkozva, kiengedték. Visszakerült a honvédség állományába, ugyanabba a rangba és beosztásba, mint előtte volt. Továbbra is embereket bíztak rá felettesei, pedig egyszer már tökéletesen bizonyította alkalmatlanságát. És mégis… Sohasem keresett meg személyesen, de más módon sem, hogy bocsánatot kérjen tettéért.

A kórházban egyértelművé vált, hogy tüdőlövést kaptam. A golyó közvetlenül a jobb mellbimbó alatt hatolt a testembe. A tüdőmet teljesen elöntötte a vér – ezért esett annyira nehezemre a légzés. A kórházi ágyban lábadozva azon morfondíroztam, hogy milyen otrombán fogok kinézni a Balaton partján, nyáron, a hasamon látható orvosi “hímzéssel”. Meg sem fordult a fejemben, hogy más irányba is fordíthatja sorsomat a belém eresztett golyó. Biztató levelet kaptam a püspökömtől. Továbbra is szeretettel várnak rám. Ott a helyem a kispapok között!

Csak hónapokkal később derült ki végérvényesen, hogy kerekes székhez kötve kell leélnem az életemet, a lövedék ugyanis megsértette a gerincvelőt is. A rekeszizmomtól lefelé teljesen megszűnt minden izommozgás és érzés. Pár hónappal később beszéltem a püspökömmel. A szavaiból egyértelműen kitűnt, hogy ilyen állapotban az egyház már nem tart rám igényt. Óriási csalódást és mély fájdalmat éreztem. Az egyház vezetői is csak emberek… meg máskülönben is: nem lehet mindig átlátni Isten akaratát!

Az életmentő műtétet végző orvos ekképpen búcsúzott: – Igaz, hogy már nem fog olyan kecsesen táncolni, mint eddig, de még fog…!

Nem szabad túlzott illúziókat elültetni az emberi lelkekben! – felelem neki. Mégis azt kell mondjam, hogy szerencsés utat jártam be állapotom feldolgozásában. A rehabilitációs intézetben rengeteg, kerekes székes sorstársra bukkantam. Segédeszközükben ülve gördültek a világban. Két, három, öt éve. És még mindig nem tudnak felállni, hogy ropják a táncot. – Én sem fogok többé csörögni a parketten! – világosodott meg bennem. Ha voltak is még illúzióim, hamar túltettem magam rajtuk – de elszánt maradtam. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a lehetőségeimen belül öntevékeny emberré váljak.

Persze, sok álmatlan éjszakám volt. A rám törő, keserű gondolatok nem egyszer fordultak önsajnálatba, sírásba. Fél évig tartott ez a lelki tusakodás. De közben már előre is tekintettem – és ekkor kaptam meg az elutasítás szavait a püspöktől. Az első levélre emlékezve kihallgatást kértem az egyházi vezetőtől, hogy szót ejtsünk a továbbiakról. – Majd a szüleivel megbeszélem! – szólt a válasz. Már nem tekintett egyenrangú félnek. Inkább afféle, gyámoltalan gyereknek, aki még nem tud dönteni a saját sorsáról. Innentől tisztában voltam még el sem kezdődött, papi “karrierem” végével. Mellesleg, a püspök nem kereste meg szüleimet.

A Magyar Néphadsereg elismerte saját felelősségét. Ezzel elvben felmentették tette súlya alól az elkövetőt. A jogi furfanggal megírt határozat szerint “katonai kötelmekkel összefüggő balesetet szenvedtem”. Ez köznyelvre fordítva annyit jelent, mintha a katonai élettel természetszerűleg együtt járna, hogy a szolgálatban lévő katonát megtámadják és életveszélyesen megsebesítik. Ezzel a határozattal mindössze annyi bajom volt, hogy sértette az igazságot. A továbbiakban viszont a honvédség mintaszerűen teljesítette vállalt kötelezettségeit. Az állapotomból fakadó, plusz kiadásokat is fedezik (mind a mai napig). Mivel kerestem a kiutat a tétlenségből, átnéztem az ELTE bölcsészkari tanszékeinek listáját. Tudtam, hogy kerekes székkel akadálymentesen be lehet jutni a kar épületébe. A pszichológia szakot szemeltem ki. A gimnázium biológia tananyagából és néhány pszichológiai alapműből készültem fel a felvételire, sikeresen.

Korlátozott mozgásom az egyetemi évek alatt nem okozott alapvető gondokat. Csupán akkor kerültem bajba, ha másik intézménybe kellett menni órára. Ilyenkor gyakran találtam magam szembe a lépcsősorok leküzdhetetlennek látszó akadályával. Évfolyamtársaim azonban segítségemre siettek, ha kellett. Megragadták kerekes székemet, és felcipeltek a magasba. Van erről egy érdekes, nehezen feledhető emlékem. A pszichológiára rendszerint több lány jár, mint fiú. A mi csoportunkban is így volt. Nem egyszer megesett, hogy csak lányok jöttek el az élettanórára, márpedig abba az épületbe csak lépcsőkön lehetett bejutni. Nem maradt más megoldás: megragadták a kocsimat és felvittek. Elmondhatom, hogy a szó szoros értelmében a tenyerükön hordtak a lányok! Persze, visszafelé is le kellett küzdeni az akadályt. Már csak pár lépcső volt hátra, amikor megbillent a kocsi a kezükben, és én kizuhantam. A lányok sikítva gyűltek körém.

– Nem történt bajod, Gyuri?

Dehogy is… Tetszett, hogy körülajnároztak! Egyáltalán nem éreztem magam megalázva.

A tanárok semmilyen formában sem különböztettek meg évfolyamtársaimtól. Meglepő és hasznos volt, hogy egyenrangú félként kezeltek. Ezzel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy mihamarabb fel tudjam dolgozni az állapotom miatt kialakult kisebbrendűségi érzésemet. Sem a személyiségem, sem az életpályám nem fog kettétörni azért, mert baleset áldozatává váltam! Megerősödtem, és egyben hitet is kaptam évfolyamtársaimtól és tanáraimtól, akiknek köszönettel tartozom a közösen eltöltött évekért. De ugyanilyen hálával gondolok szüleimre, testvéreimre, mert ők is sziklaszilárdan álltak mellettem, és biztattak a nehéz időkben.

Szakmámat gyakorolva tapasztaltam meg, hogy másképp is lehetett volna. A súlyos sérülteket környezetük gyakran úgy kezeli, mintha kisbabává fejlődtek volna vissza. Gátolják önállóságukat, és sokszor lehetetlenné teszik, hogy újra szuverén embernek érezhessék magukat. A szükségtelen kiszolgálás, a mindenáron pátyolgatás idővel csecsemővé torzítja az emberi életre hivatott sérültet. A szülő nem gondol bele, hogy mi lesz gyermekével, ha ő már nem lesz?

Rájöttem, hogy valóban Isten képmását, Jézus arcát viselem magamon. A bénák, sánták és a szegények támasza volt Ő. Életszentségre felhívó jellé vált számomra a balesetem. Valahol hallottam: Isten azáltal mutatja meg szeretetét, hogy mekkora szenvedést ró ránk. Valaki mondta is nekem, hogy engem nagyon szerethet Isten – ez persze lehetett ironikus megjegyzés is.

Azokon a könnyes éjszakákon már végleg elsirattam, hogy valaha is átéljem a szerelem lángoló érzését. Hol van az a nő, aki szemet vetne rám? Pedig igen.

Alig telt el egy év a balesetem után. Szüleimnek volt egy nyaralójuk a Balatonnál. Az egyik szobát bérbe vette egy hölgy, aki gimnazista lányával érkezett nyaralni. Beszélgetni kezdtem a csinos lánnyal, és ő a lehető legtermészetesebben fordult felém. Csakhamar szóba került közöttünk a tétlenségre kárhoztatott pingpongasztal is. Kaptam a vissza nem térő alkalmon, és nemsokára már vidáman pattogtattuk a kaucsuklabdát. Nem csak emberileg találtunk egymásra: életem egyik legboldogabb időszaka volt az a pár hónap rámutatott, hogy számomra is rejlik még lehetőség az életben.

Erre az időszakra esett, hogy Hycomat gépkocsihoz jutottam. Bárhová el tudtam jutni vele. Már senkire sem szorultam rá: újra szabadnak érezhettem magam. Végleg hitet és erőt kaptam ahhoz, hogy kezembe vegyem sorsom alakítását. Leutaztam Lentibe, hogy meglátogassam egyik katonatársamat. Távolról láttam azt az embert, aki egykor belém lőtt. Portaszolgálatot látott el. Ekkor már felvettek az egyetemre, és e sok élmény doppingoló hatásaként újra úgy éreztem: kitárult a világ! Ahogy elkezdődött a tanév, úgy ért rá egyre kevésbé a barátnőm. Ritkultak találkozásaink. Rájöttem, hogy nincs értelme erőltetni a kapcsolatunkat. Nem viselt meg a viszony elmúlása, és nem fájt a kialudt szerelem sem. Megadatott, hogy átéljem azt az érzést, amiből hitet merítettem a továbbiakra.

Kisebbfajta talajvesztés és álomkeresés jellemezhetett a későbbiekben. Vágytam a családi fészek melegére. Egy kétgyermekes leányanya mellett kötöttem ki. Állapotomból adódik, hogy a hagyományos módon nem lehet gyermekem, de én erősen vágytam a teljes családra. A fellobbanó szerelem mellett a kínálkozó lehetőség is afelé terelt, hogy elkötelezzem magam a lány mellett. Házasságunk első féléve azonban félre nem érthetően bizonyította, hogy nem vagyunk egymás mellé valók. Ezt a törést sokkal nehezebben dolgoztam fel, mint a balesetemből adódó változásokat.

Igazi mélyrepülésbe kezdtem. Abban reménykedtem, hogy ha kiszabadulok volt környezetemből, képes leszek rehabilitálni magam. Ezért mentem vidékre: Újszászra, egy pszichiátriai intézetbe. De nem úgy, mint beteg, hanem mint pszichológus. Bő két évet töltöttem el ott. Rövidesen rájöttem: azzal, hogy elmenekülök balsikerem helyéről, még nem tudok megszabadulni a bennem kavargó érzésektől.

Az intézet egy meseszép arborétum közepén álló kastélyban működött. A hatalmas parkban volt egy kis lak, azt kaptam meg szolgálati lakásnak. Lényegében a munkahelyemen éltem, laktam. Hiába tettem le a lantot a napi nyolc-tíz óra munka után – ha be is csuktam magam mögött az ajtót, a betegek gondja-baja továbbra is foglalkoztatott. Közben pedig egyre jobban vágytam vissza a fővárosba, a nyüzsgő életbe.

Még Budapesten éltem, amikor beindult a mozgássérültek kosárlabdasportja. Tizenöt, speciális kerekes széket szerzett be Svájcból a MALÉV. Hozzám is eljutott a hír, hogy csapatot verbuválnak. Elkezdtem kosarazni. A kosárlabda a mozgássérültek egyik alapsportja. Életünk minősége függ ugyanis attól, hogyan tudjuk kezelni a kerekes széket. A kosárlabdázás remekül megtanít a hajtásra, a fordulásra és a gyorsításra. Ügyessé tesz. A szabályok tulajdonképpen azonosak a hagyományos kosárlabdáéval. Egyezik a pálya mérete és a palánk magassága is. Lényegében annyi a különbség, hogy kétszer nyúlhatunk a hajtókarikához, ha ölben van a labda: ezután le kell pattintani. Ez többször is ismételhető. Csapatonként öt-öt fő van a pályán. A kocsikkal ugyanúgy tilos ütközni, mint ahogy a két lábon szaladó játékosok sem tehetik.

Sok-sok gyakorlás kell ahhoz, hogy az ember technikásan gördüljön a pályán. Ezeket az idővel rutinszerűvé váló mozdulatokat kiválóan lehet kamatoztatni az utcai közlekedésben is. Mivel nekünk jóval alacsonyabb testhelyzetből kell kosárra dobni, mint a két méternél is magasabb centereknek, a mi mérkőzéseinken fele annyi kosár esik, mint a nagymenőkén. A mi dobóteljesítményünk körülbelül 20-30 százalékos. Mivel a mozgássérült játékosok mozgásképessége igencsak különböző, ezért az egyes játékosok – mozgásképességüktől függően – több vagy kevesebb pontot érnek. A törzsizomzattal nem rendelkező mozgássérült egy pontot, míg a teljesen ép játékos négyet. A pályán lévő csapat összpontszáma tizenhárom és fél lehet. Igazából ebben rejlik a taktikázás lehetősége. Ha van egy kevésbé mozgékony, de remek játékszervező, ő lesz az irányító, és több, “jó” mozgású csapattárs kísérelheti meg a pontszerzést.

Két éve kosárlabdáztam már, amikor Újszászra kerültem. Úgy éreztem, nem tudnék meglenni a kosárlabda nélkül. Belekezdtem a csapatépítésbe, ami azzal kezdődött, hogy felmértem a környéken lakó mozgássérültek helyzetét, állapotát. Alapfontosságú szempont volt a kerekes szék önálló használata. A megyei nyilvántartásban utánanéztem Szolnok és Újszász környékén élő sorstársaim címének, majd útra keltem gépkocsimmal. Egészen meglepő esetekkel is találkoztam. Egy kertes családi ház lakótere a félemeleten volt. A mozgássérült férfi négykézláb mászkált a lakásban, mert nem volt kerekes széke. Sem ő, sem szülei nem tudták, hogyan lehet kerekes székhez jutni! Az idős szülők csak nagy nehézségek és fáradalmak árán tudták levinni a kertbe harminc év feletti gyermeküket, ezért hetente csak egyszer jutott ki a házból a jobb sorsra érdemes, felnőtt fiú. Ráadásul a szülők restellték gyermeküket a falusiak előtt. Ennek tudható be a csúszó-mászó férfi iskolázatlansága. Nekem kellett felvilágosítanom a szülőket, hogy hol és hogyan írathatják fel a kerekes széket.

Igencsak elgondolkodtam: vajon hogyan végzi munkáját a körzeti orvos? Nyilvánvalóan nem vagyunk képesek betegjogaink maximális érvényesítésére. De hogy akinek emberi és munkaköri kötelessége lenne, hogy odafigyeljen a bajba jutott emberre, és nem teszi…? Mivel a kereső utam nem csak kudarcok sorozatából állt, sikerült összehoznom a csapatot. Beindultak az edzések. Jó kedvre derültek a sikerélményhez addig alig jutó sorstársak. Ám a két év kevés volt ahhoz, hogy a megalakult csapat erős egységgé kovácsolódjon. Miután visszaköltöztem Budapestre, a nagy erőfeszítések árán összehozott kosárlabdacsapat széthullott.

Köteles Lászlót a pesti kosárlabdaélet beindulásakor ismertem meg. Azzal egy időben kezdődött el a kerekes székes futás is. Urbancsok György volt a zászlóshajónk. Már akkoriban is sokat rágta a fülemet Laci, hogy próbáljam meg én is. Mivel Pestre visszaköltözve nem találtam magamnak állást, rábólintottam a megújított ajánlatra.

Köteles Lászlóról tudni kell, hogy nemcsak bábáskodott a magyar mozgássérültek sportjának születésénél, de felvirágoztatásának és népszerűsítésének is élharcosa volt. Urbancsok Gyuri pedig kerekes futóként a világbajnokságig vitte.

A szárnypróbálgatás időszakában még nem tekintettem távoli célnak a versenyszerű kerekezést. Addig folytatom – gondoltam -, amíg nem találok munkát. Az első maratonira 1989-ben, az IBUSZ versenyén vállalkoztam. Mindössze pár hónapot készültem rá. Nem lehet feledni a verseny közben és után kapott lelkes buzdítást, ütemes tapsot, azokat az elismerő vállveregetéseket! De a negyvenkét kilométer teljesítésével járó iszonyú kínt és fájdalmat sem. Három óra húsz perc körüli idővel értem be. Megviselten, de egyben felszabadultan gurultam át a célon. Boldog voltam, hogy sikerült, és büszke voltam magamra. Mivel nem készültem fel kellően a versenyre, erős ínhüvelygyulladás alakult ki az alkaromban. Iszonyatos fájdalommal járt minden mozdulat. Legyen elég ennek érzékeltetésére annyi, hogy heteken keresztül kínlódás volt felhúzni a nadrágomat. Ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy teljes energiabedobással ráhangolódjak erre a sportra. A jövedelmemből tisztességesen meg tudtam élni, ezért vált lehetővé, hogy “főállású” sportolóvá váljak.

Hogyan hajtom a kerekes széket? Sajátos módon. Ha menet közben megfognám a hajtókarikát, azzal le is fékezném a lendületét, mert nem lehet olyan gyorsan utánanyúlni, mint ahogy az forog. Vastag bőrből készült, a bokszban használatoshoz hasonló kesztyűt húzok a kezemre. A fémből készült hajtókarikát a hátsó kerék küllőire rögzítették. Mivel a fém felülete sima és kemény, ezért gumival vonom be. Az ujjaimat a tenyeremre zárom, és a középső ujjperceimmel belebokszolok a hajtókarikába. Az óra számlapját analógiának véve úgy két-három óránál veszem fel a kerék mozgását. A kezemet végignyomom a karikán, és négy-öt óra táján nyomok bele teljes erővel. Hét óra tájt lendül ki a kezem a körmozgásból, és kezdődik elölről. Ezt a mozdulatot kell számtalanszor ismételnem ahhoz, hogy haladni, száguldani tudjak az úton. A csapásszám a sebességtől és terepviszonyoktól függően 60 és 110 között van percenként.

Egy évvel az első maratonom teljesítése után rendezték a Bécs-Budapest szupermaraton futóversenyt, amit a tévén figyeltem. Láttam a futók elcsigázott arcát, meg a halvány mosolyt is, amikor már szusszantak egyet a célba érkezés után. Felötlött bennem: miért ne indulhatnánk el mi is ezen a versenyen a kerekes székeinkkel? Köteles Laci barátomnak is megtetszett az ötlet. Egy év állt rendelkezésemre az alapos felkészüléshez. Heti három-négy edzéssel készültem; ezek össztávja 80-100 kilométer (pár évvel később már 200-250 kilométer) volt. Állóképességet és türelmet igénylő sport ez. A szupermaraton teljes hossza háromszázhatvanöt kilométer. Ekkor már túl voltam három maratonon (a harmadikat már két óra húsz perc alatt teljesítettem).

A kerekes székemet “tankernek” becéztük, mert házilag összeeszkábált, nehéz járgány volt. Ezzel a kocsival vágtam neki. A verseny ötnapos. Az első szakasz a Bécs és Sopron közötti 90 kilométer, a második a leghosszabb: a Sopron-Győr távolság a maga 120 kilométerével, a harmadik – a Győr és Tata közötti hatvan kilométer – már barátságosnak tűnik. A leginkább embert próbáló a Vértes meredek kaptatóinak sora – ez a 65 km-es, Tata-Budakeszi szakasz. Az utolsó etap, a Budakeszi és a Hősök tere közötti félmaratoni már afféle örömfutás. Egyedüli kerekes székesként indultam a versenyen. Huszonkét óra körüli idővel teljesítettem a távot (a legjobb időm azóta 19 óra tizenöt perc).

A második Bécs-Budapest versenyre már sikerült anyagi támogatóra lelni. A felajánlott összegből speciális versenykocsit vásárolt az egyesületem. Ez 1992-ben körülbelül húszhavi átlagkeresetbe került.

Az időeredményt nagyban befolyásolja az időjárás. Volt rá példa, hogy a Bécs-Sopron távot ellenszélben kellett megtenni. A szokásos, óránként húsz kilométeres sebesség helyett jó, ha tizenhármat tettem meg óránként. Teljesen elkészültem az erőmmel, mire befutottam Sopronba. Máskor meg erős hátszél támogatott, olyannyira, hogy hat óra alatt tettem meg a Sopron és Győr közötti távolságot.

A domborzati viszonyok is jelentősen befolyásolják a sebességet. Jó példa erre a Vértes. Az első tíz kilométert, ami csak felfelé vezet, hetvenöt perc alatt tudom teljesíteni. Szinte a végkimerülésig jutok, mire felérek a tetejére. Itt, Gyermely közelében van egy kritikus pont, ahol valós veszély a hátraborulás lehetősége. Meg is történt egyszer, méghozzá az én hibámból: nem jól állítottam be a székem súlypontját.

Hétszer teljesítettem a Bécs-Budapest szupermaratont. Erre vagyok leginkább büszke a sportmúltamból. A nemzetközi versenyeken nem tudtam kimagasló eredményt elérni. A legjobb eredményem a maratoni távon egy óra negyvenkilenc perc alatt van – ezzel a középmezőnyhöz tartozom: a nemzetközi élmezőny ezt másfél óra alatt teljesíti. Jelenleg öten űzzük a kerekes székes futást Magyarországon. Jó lenne, ha sokkal többen lennénk. A kétmillió lakosú Szlovéniában körülbelül ötven kerekesszékes futót tartanak számon.

Nem véletlenül vagyunk ennyire kevesen kis hazánkban. Fájó momentuma sportpályafutásomnak, hogy az eltelt, bő évtized alatt nem sikerült kialakítani a sportág anyagi támogatásának rendszerét. Többnyire saját zsebemből álltam a felkészülés és a verseny költségeit. Mai árakon számítva évente négy nemzetközi és 10-15 hazai verseny felkészülési és versenyköltsége hétszázezer és egymillió forint között van. Egy pár hajtókesztyű például 24 000 forintba kerül, és ebből évente legalább három kell. A nemzetközi kerekesszékes versenynaptárban csak egyszer találkoztam a Bécs-Budapest távnál hosszabb távú versennyel. Ezt az ezer kilométeres versenyt a Sinai-félszigeten rendezték. A tíznaposra tervezett, nem mindennapi futásra az egyiptomi szervezők engem is meghívtak. Kacérkodtam az indulás gondolatával, de a sivatagi viadal költségeit nem az én zsebemre méretezték.

Való igaz, hogy alig van reklámértéke a mozgássérültek sportjának – ezért is nehéz támogató vállalkozókat találni. A gazdasági rendszerváltás után már rájöhetnének a hazai cégek marketingszakemberei, hogy a cég arculatához hozzátartozik a jótékonykodás is. Nem kellene alábecsülni az erkölcsi hasznot!

Segítő személyzet nélkül elképzelhetetlen lenne egy ilyen verseny. A szupermaraton egy-egy szakaszán fejenként legalább négy liter vizet mindenképpen elfogyasztunk versenyzőtársaimmal. Energiával a verseny előtt kell feltölteni a szervezetet. Út közben maximum banánt vagy pár falat csokoládét eszem. Mikrobusszal kísér bennünket Köteles Laci, és folyamatosan ingázik közöttünk. Húsz-harminc kilométerenként még akkor is mellénk gurul, ha nem kértünk segítséget.

Nyaraimat a Balaton partján töltöm, ahol rendszeresen szerveznek úszóversenyeket, így Balatonfüred és Tihany között is. Mivel a felsőtestem edzett, úszni meg tudok, miért is ne próbálkoznék meg a 3600 méter leúszásával? Első alkalommal 1995-ben teljesítettem a távot, két óra negyvenöt perc alatt. Akkor még csak mellúszásban tempóztam. Aztán – annak ellenére, hogy lábamat nem tudom mozgatni – megtanultam a gyorsúszást, és alaposan meg is javítottam első időmet. Legutóbb már csak másfél órára volt szükségem (a győztes negyvenöt perc alatt ért át). A hatezer induló közül ezerötszázadikként értem partot. Korosztályom tagjai közül kétszáznegyvenen indultak el – hatvanadik lettem közöttük.

Közvetlenül a tó partjához gurulok kocsimmal. Kezem segítségével könnyen ki tudok ülni belőle. A stégről a lépcsőn araszolva haladok be a vízbe úgy, hogy lábamat magam előtt pakolgatom. Már rég nem figyelem a körülöttem lévő emberek arcát. Néha egyik-másik barátom megkérdi, hogy nem zavarnak-e a bámuló pillantások? A természetes emberi kíváncsiságnak tudom be, hogy alaposan megnéznek az emberek, amint belecsúszok a vízbe. Semmi kivetnivalót nem találok benne, hogy kielégítik ezt a kíváncsiságukat.

Az első maratonfutás sikerélménye után erősödött meg bennem igazán a sport iránti rajongás. Mozgássérült vagyok ugyan, mégis a mozgásban keresem és találom meg az örömöt. Látszólag unalmas, egyhangú sport a hosszútávfutás. Mégis, mi a szép benne? Egy-egy táv után csodálatos, kellemes fáradtság hatja át egész testemet. Az, hogy nap, mint nap teljesítem a magam elé kitűzött célt: remek érzés. Keményen meg kell küzdenem, szenvednem érte, és ez még értékesebbé teszi az így kapott, lelki békét.

A szenvedés nemesíti az embert. Benne van az aszkézis szépsége – bár ezt a kifejezést a huszadik század embere nem szerette. Nemcsak azzal, hogy az önsanyargatás és a lemondások révén formálja, neveli személyiségünket, hanem – keresztényi értelemben – Krisztushoz hasonlóvá, krisztusivá válik általa az ember. A szolidaritás számos, csodálatos példájával találkoztam futásaim során. Így például a legutóbbi Bécs-Budapest szupermaratonon, ami nem feledhető. Az élen futó versenyző rosszul lett. Lezuhant a vércukra. Az őt követő versenyző utolérte, de nem előzte meg – csak miután ellátta. Odament hozzá, és a saját készletéből életre keltette teljesen alélt társát, pedig jelentős előnyre tehetett volna szert. Ez az igazán nemes küzdelem, amikor nem csak a saját teljesítményünk fontos, hanem a másiké is, egész életre szóló erőforrás számomra. Akkor is lehet győzni, ha az életben nem taposunk át mindenen és mindenkin!

Az intenzív sportolásnak köszönhetem, hogy a magas vérnyomásom rendbe jött, és már a vesém is sokkal ritkábban rakoncátlankodik. Lényegesen kevesebb gyógyszert szedek manapság, mint amikor még nem sportoltam. Úgy érzem, a rendszeres sportolás mind testben, mind lélekben egészségesebbé tett.

Az újdonságok még 44 éves koromban is elragadnak. Egy új sportág hódít a kerekes székesek között, a kézicikli. Alacsonyan, a földhöz közel, lábaimat előre nyújtva, felsőtestemet kissé hátradöntve foglalok helyet a háromkerekű járműben. A sportszert láb helyett kézzel kell hajtani, méghozzá párhuzamos karmozdulatokkal, a pedál forgatásával. Ilyen módon akár óránként harmincöt kilométeres sebességre is fel lehet gyorsítani a kéziciklit. Megvalósulni látszik régi nagy álmom: egy hosszú távú triatlon. Egy “vasember” viadal három számból áll: háromezer-nyolcszáz méter úszás, száznyolcvan kilométer kerékpározás és egy maratonfutás – szünet nélkül.

Köteles Laci, aki elragadtatott indulatokkal űz, hajt minket a versenyeken, rendre úgy buzdított a mikrobusz volánja mögül: – Hajtsatok! Hajtsatok! – Aztán a névnapján egyik sporttársam egy marék hajcsatot nyomott a kezébe: legyen neki, ha már ennyire kiabált érte!

Szerző
Reményik László: Életbajnokok
'Fel a tetejéhez' gomb