Kerékpáros kimenekítés Olaszországból

Igazi XXI. századi hőstörténet következik, amely biztosan egy a sok közül, de nekünk bringásoknak mindenképpen fantasztikus és szívmelengető. Áldozatkészségről, a sport iránti szeretetről, a kerékpáros család összetartozásáról szól. Solymosi János önfeláldozásával két magyar biciklist és egy kézilabdázót hozott haza a legveszélyesebb területről.

Mondják: a legnagyobb bajban ismerszik meg, kire számíthatunk igazán, de ameddig nincs baj, ez csak egy hangzatos frázis marad. A V4 Kerékpárvesenyek magyarországi versenyigazgatója bizonyította, hogy a kerékpárosok számíthatnak egymásra. Sőt, a sport összetartó erejének újabb csodája, hogy egy segítség nélkül maradt fiatal magyar kézilabdázónak is sikerült így hazatérnie.

Solymosi János 12 napja nem látta 5 éves kislányát, hatósági házi karanténban van. Otthon ugyan, de a családjától elkülönítve. 3 magyar sportolót menekített ki a legnagyobb veszélyből, kalandos úton, nehezen, és sok segítséggel. Azt mondja a hatósági ellenőrzéseknél kedvesek voltak az itthoni és a külföldi rendőrök, határőrök is, de nagyon szigorúak, így az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy sikerül a fiatal tehetségeket hazahozni Magyarországra. Ha ez nem történik meg, a kinti helyzetben nem lett volna garantálható a biztonságuk.

“Mikor felhívtak, habozás nélkül kivittem az ágyam és a ruháim a kerti kisházba, mert tudtam, hogy most hetekig nem lehetek a szeretteimmel. Kocsiba ültem és elindultam.” – mondta Solymosi, akit telefonon értünk el a karantén alatt:

Hogy tudtad meg, hogy bajban vannak a sportolók és miért Te mentél ki értük?

Mindkét sráccal folyamatosan tartottam a kapcsolatot, hiszen Hrenkó Norbert az én versenyzőm volt tavaly. Szarka Gergellyel szintén megvolt a kontakt, amikor március elején Olaszországban elrendelték a szigorításokat. Akkor Stubán Ferenccel – aki a Team Novak csapatigazgatója, és többek között segített tető alá hozni a fiúk olaszországi versenyzésének lehetőségét – szorosabbra fűztük a kommunikációt a kinti csapatokkal, hogy folyamatosan nyomon tudjuk követni a kinti eseményeket. Március 19-én vált kellemetlenné a helyzet, amikor az olasz Kormány még nagyobb szigorításokat vezetett be, így gyakorlatilag lehetetlenné vált a versenyzők kintléte. Még aznap dönteni kellett, hiszen óráról-órára változott a helyzet, így Feri felvette a kapcsolatot a két fiú csapatával, és elkezdtük a hazaút szervezését.

Felhívtam a római konzulátust, ahol tájékoztattak, hogy csakis közúton lehet megoldani a két magyar bringás hazahozatalát, de ezt is csak önerőből, mivel olasz állampolgár nem tudja felhozni őket a szlovén határhoz. Továbbá tájékoztattak arról, nem tudják, hogy ez a lehetőség meddig áll fenn a szlovén beutazási tilalom esetleges elrendelése miatt. A csapatokkal és a srácokkal való telefonváltások után délutánra tisztán látszott mi a tennivaló. Kértem még egy állásfoglalást a szlovén magyar nagykövetségtől. Mikor felhívtak, habozás nélkül kivittem az ágyam és a ruháim a kerti kisházba, mert tudtam, hogy most hetekig nem lehetek a szeretteimmel. Kocsiba ültem és elindultam.

Hogyan zajlott pontosan a kiutazás és kiktől kaptál segítséget?

Csütörtök este – épp amikor elindultam – felhívott a római konzulátus, hogy van még egy, szintén kint ragadt magyar, és megkérdezték tudnék-e segíteni az ő hazahozatalában is. Természetesen igennel feleltem. Kiderült, hogy szintén egy sportolóról van szó, Márton Balázs kézilabdázóról. Megadtam neki Szarka Gergely kontaktját, így a három fiú összeszervezte a vonattal való leutazást a szlovén határhoz. Én a szlovén-olasz határhoz Gorizia-ba péntek délután értem. Még reggel kértem egy igazolást, hogy Szlovéniában egy ellenőrzés estén tudjam igazolni, hogy magyar rendszámú kocsival kijárási korlátozás idején ugyan miért megyek az ellenkező irányba, Olaszország felé. Megjegyzem izgultam, hogy be tudok-e lépni még Szlovéniába.

Itt szeretném kiemelni Gergely talpraesettségét, hiszen a vonatjáratok, átszállások összehangolását, illetve a jegyvásárlásokat mind ő intézte, ami ebben a helyzetben korántsem volt egyszerű. Rengeteget segített a már említett Stubán Feri, aki 24 órában rendelkezésre állt, hiszen például a nyelvtudás egy ilyen esetben nélkülözhetetlen, amikor lépten-nyomon igazoltatásba botlanak a srácok. Ne felejtsük el, hogy ott nagyon szigorú kijárási korlátozások voltak már akkor életben. Köszönet illeti még a római, a milánói és a ljubjanai konzulokat, akik végig elérhetőek és segítőkészek voltak.

A srácok hogyan élték meg a hazajutás körülményeit?

A fiúk péntek reggel vágtak neki az útnak. Norbi Toszkánából, Geri Abruzzo tartományból, Balázs pedig Lombardiából indult. A terv szerint Bolognában találkoztak volna, és onnan együtt jöttek volna a határig. Csak hát a helyzet mást hozott. Norbi első vonata késett, így lekéste az átszállást, Balázs, illetve Geri első járatát pedig törölték. Így indult, és mind a hármuknál 5-6 átszállással folytatódott a lejutás a határhoz. Ráadásul az igazolásokat, amiket a római konzulátus küldött nekem, minden egyes igazoltatásnál elvették tőlük, így azokat pótolni kellett valahogy, mert a lelkemre kötötték, hogy ez feltétlenül legyen náluk.

A fiúk végül Bolognában találkoztak, és onnan együtt este 10 órára leértek a határhoz. Amikor a vonatról leszálltak jött a sokadik igazoltatás, ahol a rendőrök közölték velük, hogy szerintük nem fogják tudni elhagyni az országot, valamint csak az autópályán lévő határátkelő üzemel, így egy 6-8 km-es kerülővel, rendőri kísérettel neki vágtak gyalog az autópályának. Én akkor már 10 órája ott voltam a határátkelő szlovén oldalán, mikor éjfél után pár perccel megláttam őket, ahogy húzzák a kis kerekes bőröndöt az út szélén. Megható volt a megkönnyebbülésük. Biztonságban érezték magukat, amikor meglátták az autóm.

Mit láttál a határokon, az utakon, mik voltak a tapasztalatok a veszélyhelyzetben?

A határátkelők teljesen kihaltak voltak. Főleg az olasz-szlovén. Csak kamion forgalom, de az is csak rendőri felvezetéssel, 80-100-as konvojokban. Szlovéniában a személyautó forgalom minimális volt. Megesett, hogy 40-50 km-en keresztül csak kamionnal találkoztam.

Megérkeztünk hajnal fél 4 körül a magyar határhoz. Egy az egyben leterelték a két sávot egy parkolóba, ahol ellenőriztek mindenkit. Mi természetesen azonnal hatósági karantén alá kerültünk, hiszen Olaszországból hoztam versenyzőket. Már a kocsiból sem engedtek minket kiszállni.

Miután elmondták mi a teendő, a legrövidebb úton hazamentünk. Balázst a szülei az M7-es mellett az egyik benzinkúton vették át, Gerit pedig Pesten raktuk ki. Norbi jött tovább velem, hiszen ő is nyíregyházi, mint én. Jó volt látni a tekinteteket, amikor a fiúk végre hazakerültek.

Talán a legfontosabb kérdés, mi van most mindenkivel, hogy vagytok?

Mindannyian szépen kiraktuk a kis piros karantén matricát a bejárati ajtóra. Természetesen tartjuk a kapcsolatot azóta is napi szinten. Mindenki jól van, a fiúk görgőznek, én pedig home-office-ban dolgozom. Nekem hiányzik most már a család, hiszen én egyedül vagyok karanténban teljesen elkülönítve. De a lényeg, hogy a srácok itthon vannak a családjukkal, épen, egészségesen. Ha rendeződik a világ, akkor pedig remélem tudjuk onnan folytatni a munkát, ahol március közepén abbahagytuk!

Tudom, nem szokás a BringaSport honlapon véleménycikkek közlése, de mégis engedjétek meg, hogy leírjak az interjú végére néhány gondolatot:

Túlzás nélkül mondhatom, könny szökött a szemembe, amikor János arról beszélt, milyen megkönnyebbülést látott a srácok arcán, amikor az olasz-szlovén határnál meglátták a magyar rendszámú kisbuszt. Tudták, hogy megmenekültek, hogy haza fognak térni a szüleikhez, szeretteikhez. Mindezt tehetik azért, mert vannak közöttünk olyan emberek, akik jelesre vizsgáztak önfeláldozásból és emberségből. 

Ha vannak is néha viták és ellentétek – mint mindenhol -, akkor is család vagyunk! Kerékpáros család, akik vigyáznak egymásra, különösen a bajban. Tartsunk ki még egy kicsit. Kívánom, hogy ez a történet adjon Nektek ehhez türelmet, erőt és bátorságot. 

Kádár Kristóf