Új utakon a magyar kerékpársport

Az elmúlt évek sűrű váltásai alapján forró nyeregbe pattan az, aki elvállalja, hogy elnökként irányítsa a Magyar Kerékpáros-szövetséget. A májusban megválasztott Princzinger Péter – aki egyben a turisztikai ügynökség egyik vezérigazgató-helyettese – a sportág iránti rajongásán felül kész tervekkel rendelkezik, s két éven belül érdemi előrelépést ígér.

– Milyen indíttatásból vállalta el, hogy elnökként irányítsa a kerékpáros-szövetséget?

– A személyes motiváció az én esetemben is fontos. Hosszú évek óta vagyok a kerékpársport szerelmese, s ezt az érzést a gyerekeimnek is át szeretném adni. Eközben szembesültem a nehézségekkel. A lakhelyemen ugyan alapítottam egy egyesületet, a családi költségvetésből építettem egy bringaparkot, de annyi a probléma, olyan nagy az elmaradás, hogy országos szintű megoldásokra van szükség. Hiszem, hogy a magyar kerékpársportban megvan a tudás és a szándék, végső soron a sportágban dolgozó emberek ugyanazt akarják, csak éppen hiányzik a koordináció. Integratív személyiségnek tartom magam, megpróbálom összehangolni a különböző törekvéseket.

– Ha küldött lennék a szövetségben, akkor az is meggyőzne, hogy a turisztikai ügynökség vezérigazgató-helyetteseként nyilván megfelelő kapcsolatrendszerrel is rendelkezik. A turizmus kiemelt ágazat, dől bele a pénz, a kerékpár ráadásul szó szerint a turizmus egyik eszköze. Képletesen szólva, az érdekérvényesítés frissen burkolt kerékpársávon haladhat…

– Megválasztásomkor leszögeztem, hogy a szövetségben nem kívánom képviselni az ügynökséget, ahogy az ügynökségben sem a szövetséget, a két területet véletlenül sem keverem össze. Miként a szabadidős és a versenysportot is külön kell választani. Magam is lelkes amatőr bringás vagyok, természetesen kívánatosnak tartom, hogy a kerékpározás egyre népszerűbb legyen hazánkban, és keressük is a módját a szabadidős sportolók integrálásának, de a szövetség elnökeként a versenysport érdekeit kell képviselnem.

– Milyen alapokról kezdte meg a munkáját?

– Jelenleg a magyar kerékpársport élversenyzői úgy érnek el eredményeket, hogy nincs szisztematikus utánpótlásképzés, felkészülés, jóformán abban bízhatunk, hogy időnként egy-egy versenyzőnek úgymond elsül a lába. Ha valamelyiküknek megváltozik a magánélete, a civil karrier építése mellett teszi le a voksát, megházasodik, továbbtanul, ne adj’ isten, baleset éri, nem áll mögötte beugrásra készen három-négy másik versenyző. Ezen mindenképpen változtatni kell. Azt remélem, már két év múlva olyan utánpótlásrendszer működik, amelyből rendre kikerül az a néhány tehetség, akiket a nemzetközi porondon is érdemes lesz menedzselni.

– Ehhez megvannak a források?

– Jelenleg roppant szűkösen. Nézzük például a pályaszakágat. Szalontay Sándor, Lovassy Krisztián, Filutás Viktor és Orosz Gergő a műfaj négy eredményes és ígéretes képviselője. Ahhoz, hogy ez a négy sportoló minden fontos pontszerző versenyre eljusson, ott megkapja a legalapvetőbb szolgáltatást, akkor a jelenlegi százhatvanmillió forintos költségvetésünkből nyolcvanat rájuk kellene költeni. A többiek érthetően morognának. A kerékpársportnak nem kettő, hanem tíz, sőt ha ideveszem a parasportolókat és a szabadidősöket, akkor tizenkettő szakága van. Na már most, ha a szakágakat mondjuk oszlopokba, a korosztályokat pedig sorokba rendezem, akkor kapunk egy mátrixot, ennek mindegyik cellájában egy olyan célcsoportot találunk, amely felléphet a maga igényével. Teljesen világos, hogy mindegyiket nem lehet kielégíteni. Prioritásokat kell felállítani, amellett persze, hogy a költségvetésünket emelni kell.

– Mondjuk a freestyle-osok versenyeztetését meg kell előzze a szakág talpra állítása, amelyhez először is pályákra van szükség. Milyen az infrastrukturális helyzet?

– A legtöbben azt gondolják, a kerékpározáshoz csak bringa kell és aszfaltút, tehát lényegében semmi. Ez nem így van. Részletekbe menve, egyetlen zárt országúti, de még egy durván két kilométeres kritériumpályánk sincs, a versenyzők kint edzenek a közúti forgalomban, ami szörnyű. A Millenáris nem csupán elavult, hanem életveszélyes is, tehát a pályakerékpárosoknak sincs otthonuk. A „montisok” erdei dózerutakon készülnek, miközben külföldön technikásabbnál technikásabb pályákon kell versenyezni. A down hillhez felvonók kellenének, a kerékpár igényeinek megfelelő jelenleg csak Eplényben működik, nincs BMX krossz- és free­style-pályánk sem…

– Magyarországon nincs kajak-kenu szlalompálya sem, pedig kajak-kenuban világhatalom vagyunk…

– Hadd folytassam: a BMX nem egy „őrület” a sok közül, hanem a kerékpársport alapja! Meg kell érteni, a világ ma már nem úgy működik, hogy várjuk a megfelelő állóképességgel, keringési rendszerrel, technikai képzettséggel rendelkező 13 éves tehetségeket, akikből aztán kiválogatjuk azt a néhányat, akiket érdemes versenyeztetni. Nem várni kell a csodát, hanem „házhoz menni” a gyerekekért, már egészen kis korban, a hat-hét éveseknek kedvet csinálni a kerékpározáshoz. Nagyon leegyszerűsítve éppen a BMX krossz mindennek az alapja, világszerte szinte mindenki itt kezdi, aztán idővel kiválasztja a neki leginkább tetsző, megfelelő szakágat.

– Tehát a BMX-szel kezdené a fejlesztést?

– Igen. Egy freestyle-park kihozható 50-60 millióból, a krosszpálya is megépíthető néhány tízmillióból. A költségvetésünk jelenleg 160 millió forint, ebből infrastruktúra-fejlesztésre nem futja, de ez tarthatatlan helyzet. A kerékpár a mai világban tulajdonképpen alapsport, több sportág honi helyzetével összehasonlítva nálunk ez mégsem érzékelhető. Infrastruktúra-fejlesztés nélkül lehetetlen a tömegbázist növelni. Márpedig jelenleg az utánpótláskorú és felnőtt versenyzőkkel együtt durván ezer igazolt kerékpáros van. Ezt a létszámot két éven belül meg kell dupláznunk, megalapozottan azonban akkor remélhetünk eredményeket, ha négyezer versenyzőnk lesz. Ez a cél, ide szeretnénk eljutni.

Forrás: Magyar Idők